Építkezik a család 3. rész

Oké, hogy építkezünk, de nagyon is nem mindegy, hogy hol éljük le az életünket, hol cseperednek felnőtté a gyermekeink.

Most Győr peremkerületének, egy igen is forgalmas részen élünk, ahol folyton félteni kell a gyerekeket a sűrű közlekedés miatt s a nagy zajtól elég nehézkes a pihenés is, így abban közösen egyet értettünk, hogy valahová csendesebb, nyugodtabb helyre vágyunk.

Választási szempontjaink között szerepelt, hogy a munkahelyünk, az óvoda, az iskola továbbra is jól megközelíthető legyen és adott legyen a bevásárlási s a mindennapi élethez szükséges szolgáltatások elérése is.

A következő hétvégén férjem anyukájához látogattunk, aki tőlünk kb.negyed órányira lakik. Mint annyiszor most is, beszélgettünk és sétálgattunk a gyerekekkel az utcán. Ilyenkor mindig hüledezünk a szomszéd saroktelek elhanyagoltságának láttán. Közel 20 éve már, hogy meghalt az a néni, aki itt élt s még férjemre is vigyázott kisgyermekként. Azóta a ház, az udvar s a kert is érintetlen. A telek egyébként szép fekvésű lenne, három utcáról belátható, de iszonyatosan el van hanyagolva!

„Mutatós kis házat lehetne ide építeni!”-szakította félbe beszélgetésünket egy helyi bácsi az utcából.

(Mert, hogy itt még az emberek megállnak egy-két kedves szót váltani egymással.)

Igyekeztem gyorsan másra terelni a szót s elfojtani ezt a gondolatot mielőtt megszülethetett volna. Borzasztó káosz uralkodott a telken. A hatalmas fáktól s a rengeteg bozóttól még a házat sem lehetett látni. A kaput úgy benőte az akác és a bodza, hogy képtelenségnek tűnt bejutni rajta.

„Nyuszikám, a jövő héten leálláson leszek, nem írtjuk ki ezt a telket?” -fordult felém az én kedves férjem, aki ha valamit a fejébe vesz, attól általában nem tágít.”

Hogy, hogy sem belementem ebbe az őrült vállalkozásba. Másnap nyakamba vettem a kisvárost, hogy felkutassam a tulajdonosokat. Anyósom volt a nyomra vezetőm, hiszen Ő régről ismerte a családot. A telek állapotát látva nem bántam volna, ha meghiúsul ez az üzlet, csak az az egy motivált, hogy férjem nagyon szerette volna ezt a telket, hiszen Ő itt nőtt fel, s kedves emlékek fűzik ehhez a helyhez.

Az örökösök nem ágáltak az eladás ellen, így hamarosan elkészítettük az adás-vételi szerződést a helyi ügyvédnő segítségével.

Ezután már nem volt más hátra, mint rendbe tenni a telket. Természetesen a következő héten 42 fok fölé rúgott a hőmérő higanyszála s még a szellő sem lebbent meg. Hol én ájuldoztam, hol a férjem vágta földhöz a fejszét, hogy most hagyja itt az egészet. Két utánfutó szemét között tetanuszra rohantunk, tehát korántsem ment minden gördülékenyen ezen a ponton. Össze-vissza telefonálgattunk, gépek után kutatva, hogy valaki döntse le és hordja el a telken lévő épületet, ami jó pár nap után kezdett egyáltalán láthatóvá válni a buja növényzet kiirtása után. Egy hét reggeltől estig tartó, megfeszített munka eredményeként végre kitakarítottuk a telket!

Bontási engedély ugyan már nem kellett, mégis anyagilag meghökkentően sokba került ez a kis „akció”.

Mikor végeztünk, megfáradtan, de nagyon boldogan álltunk az üres telken:

„Hát, akkor itt fog állni a mi kis otthonunk!” -zártuk be ezzel a gondolattal a telek rozsdás, nyikorgó kapuját. Elmondhatatlanul elfáradtunk mind a ketten, de én úgy gondolom, már nem adtuk volna vissza senkinek ezt a darab földet, amely egy hét alatt teljesen a szívünkhöz nőtt.